Arra születtünk, hogy kötődjünk – Christl Vonholdt előadása a Sapientián

2025. október 18-án, szombaton, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola dísztermében tartott előadást Christl Vonholdt orvos, a Német Ifjúsági-és Társadalomtudományi Intézet korábbi igazgatója. A délután folyamán örömről, kötődésről, lelki rezilienciáról is szó esett, emellett az előadó hasznos tanácsokkal is ellátta az egybegyűlteket a Jézushoz való kötődés elmélyítésére. A rendezvény elején Roska Péter, az újpesti Szent József templom plébánosa köszöntötte a megjelenteket, valamint bemutatta az OJC (Offensiver Junger Christen) szervezet tevékenységét. Az egyesület tagjai, köztük a nap előadójának tolmácsa, Sipos Írisz is, azon munkálkodnak, hogy a következő nemzedékek számára a keresztény üzenetet, az élet értékét továbbadják.

Előadásában Christl Vonholdt Allan Schore agykutatásban elért eredményei nyomán fejtette ki a kötődés, a kapcsolatok jelentőségét. A neves amerikai kutató gondolatát felerősítve rámutatott, hogy az emberi agy úgy van bekötve, hogy egy másik, nála erősebb aggyal párban működjön. Ennek a működésnek a legkorábbi megnyilvánulási formája a gyermek-édesanya viszony, mely már az anyaméhben kialakul, és az újszülött világra hozatalát követően is megmarad. Ehhez a szoros kapcsolathoz elengedhetetlen a ráhangolódás a gyermek gondolkodásmódjára, melyet Vonholdt a biológiai-pszichés szinkronizáció folyamatával írt le. Ha a fejlett agy tud kapcsolódni a kifejlődés előtt álló aggyal, képesek együtt rezegni, egymással tandemben működni, akkor bizonyos gesztusok képesek boldogsághormon felszabadítására. Az előadó szerint az öröm jelensége ezzel áll összefüggésben: a gyermeki agy felismeri a fejlettebb agyat. Ahogyan a kisgyermek szeme felragyog, amikor édesanyjával találkozik, úgy más személy esetében is a látás, hallás, megértés tapasztalása, szeretete által érezhetjük az örömet: azt hogy valaki velünk van. Isten hasonlóképpen viszonyul hozzánk: mindig örül a nekünk.

Tapasztaljuk ugyanakkor, hogy adott szituációkban, határhelyzetekben nem megfelelően reagálunk, mintegy elveszítjük az öröm állapotát. Ahhoz, hogy ehhez visszataláljunk, segít az érzelmi reziliencia, melyre vonatkozóan a közelmúltban Jim Wilder folytatott alapvető kutatásokat. Ez a jelenség segít minket, hogy visszataláljunk a legjobb énünkhöz; hogy ne a hat alapérzelem határozza meg cselekedeteinket, hanem adott helyzetekben tudjunk megfontolt döntést hozni. Christl Vonholdt elmondása szerint ugyanis ezek az érzelmek a magányba taszítják az embert, mely ellen stabil identitással tudunk védekezni.

Annak érdekében, hogy a védekezés folyamata értelmezhető legyen, az előadó ismertette az érzékszerveink által felfogott információ útját agyunkban. Ennek során a beérkező adat több relációs körön áthaladva éri el a jobb agyféltekében elhelyezkedő agyi identitásközpontot, majd onnan áttér a bal agyféltekére, hogy aztán onnan visszatéve a végső reakciót már újra a jobb agyfélteke adja meg. A különböző relációs körökben azonban a túlzottan súlyos információ elakadhat, ezért az identitáscentrumot el nem érve nem születhet megfelelő válasz sem adott helyzetben. Miért fontos, hogy az információ megérkezzen az identitáscentrumba? Mert itt őrződik az ember egyéni és csoportidentitása. Az agynak ez a területe – az előadó által használt képet idézve – jó kormányosként látja a hosszú távú célokat; el tudja gondolni, hogyan reagálnának a számára fontos emberek; emellett a kapcsolódások által képes önmaga lényegét meghatározni.

Ha az identitáscentrumba nem jut el az információ, ha megakad valamelyik relációs körben egy fájdalmas hír, tapasztalat, akkor adott súlyos érzelem fogja vezetni a tetteket, ez pedig esetenként negatívan hathat az emberi kapcsolatokra is. Ebben a helyzetben joggal merül fel a kérdés, hogy mit tehet az ember ilyen helyzetben? A legfontosabb az agyi összekötőpályák stabilizálása, ezen pályák kapacitásának növelése annak érdekében, hogy a súlyos információk is eljussanak az identitásközpontig. Ha ez megtörténik, akkor ez az agyi terület képes jó kormányosként megalapozott döntést hozni, érvényesül az érzelmi reziliencia, ezáltal az öröm jelenségét sem veszítjük szem elől. Ennek szerepe azért is kulcsfontosságú, mert „két halmazállapota”, az izgatott és a csendes öröm megfelelő ütemű váltakozása adja meg az élet egészséges ritmusát.

Hogyan élhető meg ez az öröm a mindennapokban, és hogyan alkalmazható ez az Isten- kapcsolatunkra? Az előadás zárásaként ezekre a kérdésekre adott választ Christl Vonholdt. A legfontosabb módszernek a mindennapi, kisebb örömök – minden érzékszervünkkel történő – keresését emelte ki. Ezek olyan tapasztalatok, melyekért hálásak lehetünk a nap folyamán, vagy annak lezárásaként. Fontos emellett a nyugalom meglelése akár pár perces légzőgyakorlattal, melyhez egy rövid imát is társíthatunk – a lelki reziliencia érdekében. A program zárásaként egy ilyen hálagyakorlattal ismertette meg a közönséget az előadó. Az Isten-kapcsolatban való megjelenést, Isten hozzánk való kötődését pedig Jim Wilder ószövetségi példájával, az égő csipkebokor esetével; valamint saját példaként Jézus Lázár feltámasztása előtt mutatott magatartásával szemléltette. Isten, illetve Fia ekkor több szinten mutatta meg együtt rezgését a választott néppel, valamint annak tagjaival. Az ebből felállított modell mind az Istennel fennálló kapcsolatunkban, mind a segítő szakmákban is jól alkalmazható a látás-hallás-érzés-az együttlét adta öröm-és a jót tenni cselekménysor használatával.

Korunk válságai – legyen az globális, vagy személyes szintű – közepette minden emberben felmerül az öröm keresése, a valahová tartozás szándéka. Christl Vonholt szombati előadása ennek biológiai- természettudományos vonatkozását emelte ki; ezt helyezte el mindennapi, valamint szakrális dimenzióban. Az alapgondolat azonban, miszerint az örömöt a kapcsolatainkban, kötődve tudjuk megélni, olyan valaki által, aki igent mond ránk: az életvédelem terén is kiemelt fontossággal bír. Megjelenik ez a gondolat az életvédő személyeket, egyesületeket egységbe kovácsoló szervezet Jó, hogy vagy! Névválasztásában is – amire a szövetség alapítója, Osztie Zoltán, a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia plébánosa zárszavában felhívta a figyelmet.