szeptember 3, 2026

„Csak szeptember 16-ig, mert be kell vonulnom a börtönbe” – Egy volt drogdíler története a függőségtől a drogprevencióig

„Szívesen, de csak szeptember 16-ig, mert be kell vonulnom a börtönbe” – válaszolta Sidó Péter az első megkeresésemre. A Díler voltam, börtönben voltam című beszélgetésből, amelyet kamaszaimmal együtt is megnéztem, már részben megismertem a történetét, és azt is tudni lehetett, hogy előbb-utóbb megkezdi jogerős büntetésének letöltését. Péter története azonban nemcsak a bűnhődésről, hanem a változásról is szól. Az elmúlt években nagy utat tett meg: felhagyott a droghasználattal és -kereskedéssel, sokat dolgozott függőségei leküzdésén, nagy önismereti utat járt be, és drogprevenciós munkába kezdett.

Miért érezted szükségét, hogy egy fiatal fiú januári eltűnése után nyilvánosan megszólalj?

Eszembe juttatta a saját, több évvel ezelőtti esetemet, amikor egy számomra új szert felszívtam, és „megkattantam”, pedig már évek óta füveztem és „bogyóztam”. Amikor a videóm készült, még nem lehetett tudni a toxikológiai vizsgálat eredményét. ( E. Mátyás megtalálása után a toxikológiai vizsgálat eredményéből arra következtettek, hogy a fiú szervezetében nem volt kábítószer, gyógyszer vagy egyéb pszichoaktív anyag. Mivel a találgatások annak idején drogozásról szóltak, sokan hívták fel a figyelmet a prevencióra az eset kapcsán, noha E. Mátyás a jelentés szerint nem állt kábítószeres befolyásoltság alatt – a szerk.)

Az utcán a barátaimmal beszélgettem, de amint oldalra néztem, nem voltak ott; az érdi erdőben fákat ölelgettem, mert tele voltam szeretettel; leveleket rágcsáltam, mert azt hittem, hogy étel; kavicsokat rágcsáltam, mert ecstasynak néztem őket… Végül egy árokban találtak meg másfél nappal később.

A lánynak, akivel együtt szívtunk, még erősebb hallucinációi voltak: hullákat látott felakasztva minden oszlopra az utcán, és csak két nappal később hívtak hozzá mentőt.

Nem tudni, hol aludtunk, hol végeztük a dolgunkat, hová tűntek holmijaink… Én a detoxban tértem magamhoz, de utána még két hétig zavart voltam. Ezek az emlékképek nekem is csak E. Matyi esete után jöttek elő, illetve családtagjaim elmeséléséből tudom, miket mondtam el nekik annak idején…

Az angyalportól tényleg lehet hallucinálni, meztelenül futkározni az utcán, és az öngyilkosságok is gyakoribbak – az illető azt hiszi, bármit megtehet, akár a Dunába is beugorhat következmények nélkül… Én a tragédiát megúsztam, mégis rossz tanulságot vontam le belőle: mielőtt szívok valamit, főleg, ha új, meg kell vizsgálni, hogy jobban tudjam, mennyit használjak…

Röviden foglald össze saját sztoridat, hogy megértsük a kábítószerezés teljes folyamatát és a hozzá kapcsolódó tévhiteket!

Édesanyám egyedül nevelt fel; apám lelépett egyéves koromban, amit úgy éltem meg: önmagamért nem vagyok szerethető, tennem kell azért, hogy szeressenek. Ötödik osztályban láttam, hogy a fölöttem járó „menő” gyerekekkel – akik cigiznek, isznak, lógnak – foglalkoztak a legtöbbet, amit úgy fordítottam le: őket szeretik a legjobban. Én is elkezdtem cigizni, inni, bulikba járni, és ott is az lenni, aki a legjobban bírja, majd én is szerveztem bulikat.

Először 16 évesen füveztem, amikor a Balaton partján sétálva egyik keresztény gimnáziumba járó osztálytársam előkapta. Az iskolában tartottak egy drogprevenciós előadást, ahol képeket is vetítettek a drog által károsított agyról – tudtam tehát, hogy egyesek szerint rossz, de dolgozott bennem az is: ha nemet mondok, nem leszek a legmenőbb… Mindez akkor csak tudat alatt működött, utólag tudtam a döntésemet így visszavezetni. Beleszívtam, nem lett tőle semmi bajom, sőt jó volt; nem éreztem annak veszélyét, hogy függő lehetnék, egyre sűrűbben fogyasztottam, végül már naponta többször.

Talán 19 évesen bogyóztam először. Egy haverom javasolta egy buliban, hogy próbáljuk ki, van nála. Nyolcba vágtam az első tablettát, hogy biztosan ne legyen semmi bajom tőle. Nem is lett, sőt tök jó érzés volt.

Az ecstasy titka: „szeretetet” árul: felnyomja a szerotoninszintet, és a melletted lévő idegen hirtelen a legjobb barátod lesz: összeölelkeztek, megnyíltok egymásnak, megértitek egymást.

Már nem is gondoltam arra, hogy rossz vagy veszélyes lehet, hiszen nem lettem rosszul, és megvolt az a tapasztalatom a fűvel, hogy nyugodt lettem tőle, sokat nevettünk, közösségi élményt nyújtott. Sokszor elmondtuk egymásnak a keresztény családból jövő srácokkal: egymás közössége a fontos, nem a kábítószer – mégis, mindig volt nálunk, csak azzal áltattuk magunkat, hogy nem azért gyűlünk össze.

Hogyan lett ebből kereskedés?

Eleinte a bogyóval is úgy voltam, mint a fűvel: csak akkor használtam, amikor másokkal találkoztam. De ahogy egyre gyakoribb lett, úgy tolódott ki a határ… Látva, hogy egy adag 3000 forint, míg ötvennek csak 1200 forint a darabára, felmerült bennem: miért ne vegyek, úgyis elfogy? Legyen másnak is, ha épp kell.

Ne maradjon ki senki a jóból – ezzel a hamis tudattal éltem sokáig. A következő évek folyamatos bulizással teltek: 2019-ben 150 buliban voltam, naponta többen is. Rengeteg embert megismertem; sokszor egyedül mentem bulizni, és az emberek odajöttek: de jól nyomod, ki vagy. Következett a kontaktcsere és meghívó egy újabb buliba.

És persze egyre több megkeresés; tudták, hogy nálam eleve több cucc van, de arról is kérdezgettek, tudok-e szerezni másfajtát? Megint arra jutottam: ha kérik, hogy segítsek, megteszem, mert továbbra is azt akarom, hogy szeressenek – ezért kerestem valakit, akinél volt, és örültem, hogy „segíthettem”. Persze ebben sem volt megállás…

Mindenféle ismeretlenek csapódtak hozzánk mindenféle új szerekkel, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek, de mivel azoktól egy rövid időre még jobban éreztük magunkat, elkezdtük keresni, hogyan lehet beszerezni.

Miért állítod, hogy a fű a legveszélyesebb drog és a legnagyobb hazugság?

Mert a köztudatban még mindig az van: „csak egy cigi”, ráadásul „zöld”, azaz nem rossz, nem veszélyes és nem mesterséges; sokan állítják, hogy a dohány károsabb. Nyugalmat ad, nevetsz tőle, stresszoldó – ez igaz, viszont utána három órán át „kuka” vagy, a gondolataid összevissza futnak, összevissza beszélsz. Az én környezetemben sok rendszeres használó számolt be idővel rosszullétekről, pánikrohamokról, én pedig álomparalízist is átéltem. Akik meg nem, idővel teljesen demotiváltakká válhatnak, ami akár depresszióhoz is vezethet.

Nem állítom, hogy mindenki ide jut; nekem is van olyan ismerősöm, akiben nincs függőségi hajlam, teljesen egészséges, és csak havonta egyszer fogyaszt füvet évek óta. Vannak ilyenek is, főleg idősebbek, de én általában sérült tizenéves fiatalokat láttam, akik, ahogy elkezdték, egy-két év után rendszeresen és egyre sűrűbben „húzták a cigit”.

Ha korábban még volt ambíciójuk továbbtanulni, vállalkozni, már csak arra vágytak: legyen valami egyszerű munkájuk és fizetésük, amiből újabb cuccot vehetnek.

Akikről tudom, hogy ritkán csinálják, általában 21–25 évesen szívták el az elsőt. 25 éves korra nagyjából beérik az agy és a személyiség is, így sokan azt gondolják, hogy kisebb az esély a függőségre. De sohasem nulla, hiszen az ember életében bármikor történhet egy törés, amitől elkezdhet többet szívni, és már nehéz megállni. Akik pedig tinikorban kezdik, nem vagy nehezen állnak le róla. Voltak rendes, normális munkás haverjaim, aki 19 évesen kezdték, és 21 éves korukra már ide jutottak, és csak erről tudtak beszélni…

A THC zsírban oldódik, ezért – sok más szerrel ellentétben és különösen rendszeres fogyasztók esetében – a használat nyomai egy héttel az utolsó fogyasztás után kimutathatók egy egyszerű vizeletteszttel is, bizonyos komplexebb drogtesztekkel pedig még akár több héttel később is láthatóvá válnak.

Miután elkaptak, abbahagytad. Mennyire volt nehéz újraépíteni az életed?

A fél év előzetes után négy éven át voltam házi őrizetben; mindvégig bizonytalan volt, meddig tart. Két éven át egy apácák által fenntartott közösségi házban laktam, anya pedig az udvar végén lévő kis házban a második férjével és két kistesómmal. Nem mehettem ki az utcára, de már volt telefon, számítógép, tévé. Eleinte nem tudtam, a többiekkel mi történt, ki hagyott el, kinek vagyok még fontos, de lassan elkezdtek megkeresni. Olyan régebbi ismerőseim is érdeklődtek irántam, akiket elhanyagoltam, akikért nem tettem semmit – nagyjából tudták, miben vagyok, de nem ítélkeztek, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok.

Ezektől a barátságoktól lassan elkezdett gyógyulni az apai seb is.

Elfogadták, hogy nem mindig vagyok pozitív és optimista, nem mindig dobom fel őket, mint korábban tettem, hanem néha szomorú vagyok, és nem tudok erőt adni, mert nekem is szükségem van rá – mégis kitartottak, és nem csak azért kerestek, hogy segítsek rajtuk. Újra elkezdtem járni (online) a régi templomi közösségembe; onnan is sok támogatást kaptam. Közben viszont azok a „barátaim”, akiknek korábban mindent megtettem, eltűntek. A régiek közül már csak azokkal tartom a kapcsolatot, akik szintén megváltoztak.

Említetted az apai sebet. Mesélj a kettős életedről és a családi gyógyulásodról!

Idővel kiderült, hogy az apaseb mellett több más is van, de maradjunk most annál. 14 éves koromtól bentlakásos iskolában éltem más fiúkkal összezárva, anyámmal kevés időt töltöttem, mindössze hetente hívtuk egymást telefonon. Tudtam, hogy szerinte sem szabad drogozni, így elkezdtem neki hazudni. Nem tudtuk megbeszélni; ha felhoztam, megértés helyett inkább kioktatást kaptam arról, miért rossz – miközben azt tapasztaltam, nekem nem az. Így éltem meg, és arra jutottam, minek előhozni, ha úgyis csak veszekedés lesz belőle, ha úgysem akar megérteni. Egyre több lett a hazugság, és ez megrontotta a köztünk lévő bizalmi kapcsolatot.

A titkolózással kezdődött a kettős élet; még jobban sérült a bizalom, és távolodtunk egymástól. Valamit persze sejtett, de fogalma sem volt, miben vagyok, mert egyre többet hazudtam, és egyre kevesebbet jártam haza; akkor is csak aludtam, ritkán beszélgettünk.

18 éves voltam, amikor újraházasodott; s mire jöttek a kistesók, már leérettségiztem, egyedül éltem, így számomra kimaradt a teljes családban élés; évekig a barátokat tekintettem a családomnak.

A házi őrizet alatt azonban sok időt töltöttem a kistestvéreimmel, és a kerti munkában, háztartásban is részt vettem. Amikor két év után elköltöztünk, két idős nagyszülő is hozzánk került, így velük is megélhettem: együtt vagyunk, gondoskodunk egymásról, támogatjuk egymást. Mindez gyógyította a családról alkotott képemet; a barátnőm és barátaim mellett ők segítettek szinten maradni az egész időszakot jellemző érzelmi és fizikai hullámzások során, de sok időbe telt, mire a bizalom visszaépült kettőnk között.

Mi volt ezen időszak alatt a legnehezebb: a bizonytalanság?

Igen, mert így azt is nehezebb volt kitalálni, mivel foglalkozzam, amíg megszületik az ítélet, abban vajon mi lesz, és mit kezdünk majd vele. Tervezni nem lehetett. Napi rutint alakítottam ki: edzettem, imádkoztam és tanultam; sokat foglalkoztam coachinggal és mentálhigiénével, rengeteg előadást hallgattam meg és jegyzeteltem ki, és közben gondolkodtam, hogyan lenne érdemes élnem. Úgy akartam kijönni majd a börtönből, hogy meglegyen a vízióm arról, akivé válni akarok.

Amint véget ért egy képzés, és leraktam a vizsgát, mindig kellett keresnem valami új célt; az átmeneti időszak mindig nehezebb volt. Ilyenkor egyre többet cigiztem és (online) játszottam, végül már napi 8–10 órát – vége lett az egyik függőségnek, de kezdett (vissza)jönni egy másik, a gyerekkoromból. Mivel nem volt cucc, újra elkezdtem inni is…

A különbség az előző időszakhoz képest az volt: a függőségeim tárgya változott, az állandóból időszakos lett, és az is egyre kevesebb ideig tartott.

Éreztem, hogy jót tesz, hogy dolgozom magamon, de azt is láttam, hogy valami még mindig nem stimmel. Például korábban sosem volt laktózérzékenységem, de a tárgyalások előtt a stressztől kijött. Háromhavonta következtek a tárgyalások, és előttük már egy hónappal elkapott a szorongás. Nem bíztam mindent az ügyvédre, én is végigolvastam többször a 2000 oldalas peranyagot. Elkezdtem kipróbálni, mi az, amivel le tudom magam nyugtatni; fokozatosan sikerült elérnem, hogy már csak öt nappal a tárgyalás előtt jöttek rám a hullámok.

A cigit is letettem, de ahogy közeledett a tárgyalás, mintha megint kifordultam volna magamból. A legrosszabb állapotomban, amikor már semmit nem kívántam, beültem a kápolnába, ami jólesett, de utána megint rám törtek a rosszullétek. Nem értettem: a napi rutin, edzés, ima, tanulás mellett a függőségek miért jönnek vissza az adott környezetben?

Veszekedtem Istennel: miközben másnak elveszi egyből, nekem miért kell ennyit szenvednem?… Idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy idő kell a gyógyuláshoz is.

Amikor összejöttem a párommal, éreztem, hogy megint kiteljesedett egy rész bennem; sokáig jól éreztem magam. Két év után viszont a közösségi házat el kellett hagynunk, immár harmadik éve lakunk az új helyen a családommal, de amíg korábban megvolt a kis magánszférám, kisebb lett a tér, sokan lettünk, a páromnak át kellett jönnie hozzám, és a kettesben töltött idő már nem volt zavartalan. Nagyon jó volt együtt lenni a családommal, de közben növekedett bennem a frusztráció.

Addig nem számított, hány évet kapok, de akkoriban vált igazán fontossá, hiszen szerettük volna elkezdeni a közös életünket: összeházasodni, összeköltözni, családot alapítani, de nem lehetett. A nyomkövető pedig minden percben tudatta velem: még mindig tart ez az egész… A stressz elkezdett szépen lassan újra növekedni bennem, ezért igyekeztünk nem nagyon foglalkozni azzal, ami rossz, csak azt néztük, hogy mi a jó, viszont így nem dolgoztuk fel a rosszat sem.

Korábban a házi őrizetben sokszor volt rémálmom: valahol a városban vagy egy erdőben vagyok, és azon kapom magam, hogy nem lehetek ott, haza kell futnom.

Végül az imaélet és a lelkigyakorlatok mellett pszichológushoz és lelki vezetőhöz fordultam. Nagy megkönnyebbülést jelentett az is, hogy egy éve kikerültem a házi őrizetből „megyére”, viszont egy adminhiba miatt én lettem az első házi őrizetes az országban, aki Budapest nélkül kapta meg a Pest megyei szabad mozgás lehetőségét, mert kimaradt egy szó a határozatból. Nagyon rossz érzés volt, hiszen beleéltük magunkat abba, hogy végre szabadabban, új lehetőségekkel folytathatjuk a közös életünket… Megint egy nehéz hónap következett. Munkát kerestem, a régi főnökömnél dolgoztam gépész-segédmunkásként. Fél éve megengedték, hogy Budapestre is bemenjek – szabadabb lettem, és az a bizonytalanság is véget ért.

Közben összeházasodtatok, de gondolom, a párkapcsolat sem mindig könnyű.

A feleségem fél éve felvette a nevem, de templomi esküvőnk még nem lehet – egyet léptünk előre, de még mindig két állomás között vagyunk. Az elmúlt években folyamatosan kerestük azt is, milyen módszerek segíthetnek kezelni a sok stresszt. Például megtanultuk az autogén tréninget, és most, amikor jön a feszülés, már nem a cigarettához vagy a piához nyúlok, hanem nagy levegőt veszek, és relaxációs gyakorlatokat végzek vagy masszírozást kérek. Két-három éven át éjszakánként gyakran ébredtem arra, hogy fáj a hátam; reggelente a vádlim teljesen be volt feszülve.

Egy idő után nagyon elegem lett, bármit megtettem volna, hogy csökkentsem a fájdalmakat, görcsöket. Tudtam, a pia nagyon jól oldja a szorongást és a stresszt, viszont idővel feloldja az embert is, ezért nem akartam azzal segíteni magamon.

Több függőségi szakember megerősítette: a sok mentális munkával sikerült elérnem, nincsen függőségem, de még ma is küzdök, most is vannak nehéz napok, például ha az ügyemmel kell foglalkozni, s az elmúlt öt év beront az életünkbe.

Már egész jól megtanultunk együtt élni az állandó bizonytalansággal, de nemrég megjött a jogerős ítélet és a behívó, ami véget vetett a bizonytalanságnak, de megint meg kell tanulni kezelni az új helyzetet. Újabb gyászfolyamat következik. Ugyanakkor például az is kiderült, hogy még vannak jogorvoslati lehetőségek, például kérhetem, hogy a Kúria is ellenőrizze, hogy a másodfokú bíróság szabályszerűen járt-e el – korábban a másodfok már lecsökkentette a nyolcéves büntetésemet hét évre –, így tegnap egész nap telefonálgatnom kellett ügyvédekkel és a többiekkel, akik hasonló helyzetben vannak.

A végére úgy kiürültem, hogy két gondolatot nem tudtam összerakni, és mindenem fájt. Más napokon is nagyon elfáradok a délután közepére. Amit tudunk: rosszabb már nem lehet; marad a hét év, vagy kevesebb lesz, bár annak nagyon kicsi az esélye, mert a jogorvoslati kérelmek 95 százalékát elutasítják.

Szeptember 17-én elkezdődik a letöltendő hét év, amit a különböző beszámítások alapján várhatóan 40 hónapra csökkentenek.

Az idén elkezdett drogprevenciós munkát tervezitek majd folytatni?

Matyi halála után került sor az első drogprevenciós előadásunkra Marosvásárhelyen, 60 fő előtt. Azzal a barátommal szerveztük, aki benne van ebben az ügyben, de ő is változtatott az életén. Utána eldöntöttük: elkezdünk komolyan foglalkozni ezzel; drogprevenciós képzést végeztünk. Arra jutottunk: évi egy ilyen előadás nem elég, inkább közösséget kellene építeni, hogy folyamatos legyen az információáramlás. Böjte Csaba lebeszélt a Poroltók névről, azt mondta: ha egy sötét szobában vagy, kiabálhatsz bármennyit a sötétnek, hogy kimenjen az ablakon, nem fog, de ha meggyújtod a gyertyát, akkor egyből világos lesz. Azaz ne valami ellen, hanem valami mellett legyünk, így lett a projekt neve Next Level Bridge – Híd a Szabadsághoz.

Másfélórás foglalkozásainkon, amelyeken a barátom offline, én online vettem részt, először megbeszéltük, melyek a résztvevők számára fontos értékek, majd elmondtuk nekik a történetünket. Mutattunk statisztikákat is – ezek általában nagyon megérintik őket, mert az van a köztudatban, hogy „mindenki” füvezik vagy drogozik, miközben a kimutatások alapján a magas látenciát is figyelembe véve ezt az arányt „csak” kb. a korosztály 20–30 százalékára becsüljük.

Mi is azt láttuk: sokkal többen beszélnek róla, mint ahányan ténylegesen csinálják. Ezután jött egy kiscsoportos feladat: három személynek meg kellett próbálnia meggyőzni a negyediket, hogy fogyasszon valamit; utána pedig megbeszéltük, mi lett volna, ha belemegy?

Kértük őket, gondoljanak ilyenkor a szüleikre is, mert ha ilyesmibe belemennek, a szüleik magukat fogják hibáztatni, hogy ők rontották el.

A végén kértünk visszajelzéseket, és általában nagyon jókat mondtak, rengeteget jegyzeteltünk. A hírünk nagyon gyorsan terjedt szájról szájra, iskoláról iskolára, egymást hívták az igazgatók, felszabadítottak osztályfőnöki órákat, hogy hozzájuk is eljussunk. Romániában tavasszal egy hónap alatt 14 iskolában jártunk, összesen 1400, 7–12. osztályos diákkal találkoztunk, és mindenhol azt kérték: jöjjünk vissza ősszel, rendszeresítsük, legyen egésznapos is. Diákoknak tartottuk, de már kérték, hogy legyen kifejezetten tanároknak, szülőknek is. Rájöttünk, érdemes lenne több alkalmat szervezni, külön foglalkozni közösségépítéssel, értékmegőrzéssel, identitással, hittel. Ha nem várna rám a börtön, rengeteg munkám lenne ebből…

Szöveg: Antal-Ferencz Ildikó

Az írás eredetileg a Képmás Magazin honlapján jelent meg 2026. szeptember elején.

Bejegyzés megosztása: