A Magyar Keresztény Misszió Alapítvány elnöke, Csávás Imre és felesége, dr. Klementisz Ildikó kórházi emléktáblákkal és temetői emlékművekkel szeretnék erősíteni azt a szemléletet, hogy a magzati élet érték, elvesztése pedig valódi veszteség, amit el kell gyászolni. Fontosnak tartják, hogy az anyák ne utasítsák el a gyász gondolatát csak azért, mert az túl fájdalmas; legyen a tábla vagy emlékmű olyan hely számukra, ahol gyógyulásra és békére lelhetnek, emlékezhetnek meg nem született gyermekeikre, ahogy más elhunyt szeretteikre is.
Hogyan kezdődött az emléktáblák története? Hol találhatók?
Már 2013-ban felvetődött az igény egy állandó emlékhely kialakítására a meg nem született magzatok tiszteletére, de a tényleges megvalósulásra 2017-ig kellett várni. Először ismét megkerestem az egyházakat, hogy támogassák a kezdeményezést, de nagyon kevesen jelentkeztek. Miután megtudtam, hogy egyes kórházak már nem az önkormányzatokhoz tartoznak, elkezdtem megkeresni az országgyűlési képviselőket. Soltész Miklós ajánlására egyedi támogatást kaptunk az akkori miniszter jóváhagyásával, ebből készült el a táblák nagyobb része. Jelenleg helyi egyházi támogatásokból dolgozunk – így jobban magukénak érezhetik a helyiek is.
Megkeresésünkre elsőként a salgótarjáni kórház válaszolt, de akkor még nem tudták megvalósítani, mert éppen felújítás zajlott náluk, így a Honvéd Kórház lett az első.
Náluk nem okozott gondot, sőt teljesen természetes volt, hogy egy veszteség után gyászolni vagy emlékezni szükséges. Nemcsak a kórház vezetése támogatott, a nőgyógyász rezidens hallgatók felajánlották: szívesen csatlakoznak akár iskolákban felvilágosító órákat tartani, beszélgetni ezekről a dolgokról. A Honvéd után következett Salgótarján, Cegléd, Komárom, Balassagyarmat, Komárom, Eger, Pécs, Dombóvár (egy templom), Gyula, Békéscsaba, Szeged, Kazincbarcika, Nyíregyháza, Mosonmagyaróvár, a budapesti Uzsoki Kórház és a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház. Eddig tizenhat kórházban állítottunk emléktáblát.
Tapasztaltatok ellenállást?
Előfordult, hogy megfenyegették az emléktáblát támogató kórház főigazgatóját – annak ellenére, hogy joga volt dönteni róla. A dombóvári főigazgató úr pedig azt állította: nem teheti ki. És sajnos voltak olyan helyek, ahol megengedték, majd nem sokkal később lemondták; aminek az oka több esetben ismeretlen maradt.
Tudtok arról, milyen hatást érnek el a kórházi emléktáblák?
Amikor a Honvédban kihelyeztük, a nőgyógyász-orvos elárulta: nehéz nekik az abortuszt elvégezni, hiszen egy gyermekről van szó.
Tudomásunk van olyan nőről, akiknek nehéz ránézni a gyermeküket sétáltató anyukákra, mert eszébe jut róluk saját elvesztett gyermeke, ugyanakkor a táblára nézve jó érzés tudnia: gyermeke a kórház számára is fontos, együttéreznek vele.
Minden kezdeményezésünknek célja: az élet tisztelete és értékének kifejezése, a családot ért veszteség feldolgozásának segítése, a lelki gyógyulás, a szabadulás.
Fontos, hogy az anyák ne utasítsák el a gyász gondolatát csak azért, mert túl fájdalmas – legyen a tábla egy hely, ahol emlékezhetnek, gyógyulásra és békére lelhetnek; találkozhatnak önmagukkal, babájuk emlékével, akár Istennel is. Célunk nem az, hogy az emlékezés fájjon, hanem hogy segítsünk túllendülni a veszteségen.
Ugyanakkor, mintha ezek a gyermekek e táblákon keresztül szólnának a világ felé… Keresztényként hisszük: ezekkel a babákkal találkozni fogunk – hogyan nézzünk a szemükbe, ha nem tettünk értük semmit?! Nem lehetünk közömbösek. Ezért is tartunk rendszeresen megemlékezést gyermeknapkor a meg nem születettekről is a kórházaknál, az emléktábláknál. Ez vidéki városokban is zajlik, amiért hálásak vagyunk az ottani szervezőknek és megemlékezőknek. Ezzel is hangsúlyozzuk, hogy ők is fontosak, a gyermeknap az övék is. Mivel ők társadalmuk egészének veszteségei, emlékeznünk kell rájuk is, közösen is.
A kórházakat más céllal is látogatjátok. Hol és hogyan fogadtak titeket?
Kezdetben a Szent István Kórházba, a Péterfy Sándor utcai kórházba, illetve a Klinikákhoz és a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórházba, később másfelé is jártunk, például a Rókus Kórházba, vagy a Bajcsy-Zsilinszky Kórházba. Ilyenkor mindig van nálunk szóróanyag, amit elhelyezünk valahol, és kérni szoktam, adják tovább másoknak a kórházban, vagy amerre járnak. A lapon egy 11 hetes kisbaba képe szerepel, az Alaptörvény szövege és két telefonszám: a mienk és a Kiáltás az életért Egyesületé, akikkel sokat dolgozunk együtt; a hátoldalán pedig információk arról, hogy a veszteség kapcsán milyen problémák merülnek fel, és hogyan lehet lelkileg meggyógyulni.
Az egyik budapesti kórházban a hölgy, akinek szórólapot adtunk, megköszönte, de utána az osztályvezető főnővér kikapta a kezéből, összegyűrte, és engem kizavart.
Hasonló eset történt más kórházban is, de azóta is bejárunk, általában gond nélkül. A Jahn Ferenc Dél-pesti Kórházban az osztályvezető főorvos mondta: neki is fontos, hogy legyenek kitéve tájékoztató plakátok, hogy meg lehessen ismerni a babák fejlődését – hogy mindenki, aki abortuszra készül, tudja, mi az, mivel jár. Amikor először odamentem, többen vártak ultrahangra; elmondtam nekik, miért jöttem, és átadtam a szórólapokat.
A későbbi kórházlátogatások során segített, hogy időközben kaptunk támogató levelet a munkánkhoz a minisztériumból és a jogvédelmi biztostól is. Fontos a célt látni: annak a lehetőségét, hogy ezáltal egy élet megmenekülhet.
Hogyan képzeljük el ezeket a beszélgetéseket? Mit tapasztaltok utána?
Elgondolkodnak. A Bajcsyban történt: egy lány várakozott a fiújával abortuszra, beszélgettünk velük a feleségemmel. Neki el kellett mennie, én tovább maradtam, s azt vettem észre: a beszélgetésünk hatására a hölgyet szinte kérlelte a párja, mégis vállalják a babát. Feleségemnek is volt olyan élménye, hogy a beszélgetés után a várandós hölgyet kísérő barátnő azt mondta: talán mégis meg kellene tartani a babát… Sőt, egyszer, amikor Ildikó a közös reggeli imánk után bement a kórházba, találkozott egy lánnyal, akinek kevéssel azelőtt helyezték fel az abortusz előtti tágítót, de az annyira kijózanította, hogy meggondolta magát. Az orvos megnyugtatta: pár órán belül még következmények nélkül eltávolítható.
Egyszer, amint kifelé tartottunk az egyik kórházból, a hátunk mögött a lépcsőn igyekezett lefelé egy hölgy, és én indíttatást kaptam, hogy odaadjam neki a szórólapot.
Ránézett és így szólt: „Hat éve szálltam le az asztalról. Egyedül nevelem a kisfiamat. Párom nem akarta, de nekem a legnagyobb kincsem.”
Nem saját élmény, Bergs Zsuzsa, a Kiáltás az életért vezetője mesélte: egy hölgy jelentkezett nála segítséget kérve, és elárulta neki: egy hete volt abortusza, és utólag úgy gondolja, ha lett volna valaki, aki odament volna hozzá, amikor a váróteremben várta, hogy behívják, és azt mondta volna, van más megoldás, fölkelt és eljött volna – de nem volt, aki ezt megtegye… Nekünk kellene ilyen embereknek lenni – akik jelzik e hölgyek számára: van más megoldás –, mert ők általában beszűkült tudatállapotban vannak, és nem tudnak józanul dönteni. A döntés után nagyon sokan tagadással, hárítással próbálják elnyomni magukban a fájdalmat. De amikor elbeszélgetünk velük, meg tudnak nyílni, és elkezdhetnek gyógyulni.
A temetőkbe kihelyezett emlékművek alapötlete honnan jött?
Az egyik kuratóriumi tagunk, aki missziós munkát is vezet, javasolta: tegyünk emléktáblákat a temetőkbe is, hiszen azok a meghalt szeretteinkről való emlékezésről szólnak, legyenek ők akár a magzatkorú gyerekeink. Így a korábbi években három temetőben halottak napján mindig kihelyeztünk egy-egy kis ideiglenes emléktáblát. Azt tapasztaltuk, sokan helyeztek el gyertyát vagy virágot.
2021-ben helyeztük el az első emlékművet a Rákoskeresztúri új köztemetőben, 2025-ben a Farkasréti temetőben, 2026-ban pedig az újpesti Megyeri temetőben.
A 16 emléktáblát és a három emlékművet mind Gondos András kőfaragómester készítette. Az azokon látható motívummal (egy baba egy kézben) később egy franciaországi kőfaragó versenyre is benevezett, ahol megnyerte az első helyet.
Egyébként számos vidéki város temetőjében vannak hasonló emlékművek. Van egy 2021-ben készült lista; annál frissebb gyűjtésről nem tudunk.
Milyen terveitek vannak még; mely kórházakkal és temetőkkel tárgyaltok?
Szeretnénk emléktáblát kihelyezni a budapesti Bajcsy-Zsilinszky Kórházban is, de egyelőre nem tudtunk megegyezni a helyszínben. Ők a kórház parkjában szeretnék kihelyezni, mi viszont az épületben, ahol jobban észreveszik. Attól tartunk, hogy a parkba nem mennének le még akkor sem, ha egy nővér felhívná a figyelmüket, hogy ott elcsendesedhetnek egy kicsit. Az aulában lévő anya gyermekével szobor mellett néhány méterre szerintem nagyon jó lenne, de egyelőre nem engedélyezték.
A tatabányai kórházban öt hónapja engedélyezték a táblát, és megszületett a döntés is a helyszínnel kapcsolatban, oda éppen mostanában tervezem elvinni a táblát. Amikor Mosonmagyaróváron avattunk, jelen volt a győri megyei kórház ápolási igazgatója, aki azt mondta, nyugodtan keressük meg őket. Egyszer korábban már engedélyt adtak, de aztán leállt az ügy, ezt folytatnunk kell, viszont a helyi egyház anyagi támogatása nélkül nehezen fog menni. Miskolcon is igent mondtak, de az elhelyezésről még nem tudtunk megegyezni, ott jelenleg szünetelnek a tárgyalások. A temetőket illetően is vannak ötleteink, de konkrét lépéseket még nem tettünk.
Mit gondolsz a jelenlegi közéleti fejleményekről a témában?
Az abortusztablettával kapcsolatban nekem kicsit úgy tűnik, mintha az orvosok számára könnyebbség lenne, hogy azt a nők saját akaratukból fogják használni, így a felelősséget és a végrehajtást átadhatják nekik, de ez sem jó irány. Ugyanakkor kijózanító, mert aki tényleg abortuszt akar, így szembesülni fog a valósággal. Viszont egy csomó fizikai és lelki egészségi kérdést is felvet.
Például sokkal több posztabortusz szindróma fog megjelenni, mert sokkal intenzívebb az „élmény”, amivel otthon, a saját fürdőszobájukban szembesülnek, mint amikor altatásban a kórházban kiveszik belőlük a magzatot.
Jézus azt mondja, úgy ne menj az Isten elé, hogy valakinek panasza van ellened. Tegyünk róla, hogy a meg nem születetteknek ne legyen panasza felénk. Ne váljunk érdektelenekké feléjük, mert általuk Jézussal szemben tanúsítjuk ezt. Hiszen Ő azt is mondta: „Amit a legkisebbel tettetek, azt velem tettétek.” Isten szívén van minden megfogant élet, így keresztényként a mi szívünkben is lennie kell helynek a számukra.
Fontos az ügyben a kormány tagjainak is tenni, de mindnyájunknak kell. Közös összefogással fel kell hívnunk a figyelmet arra: az élet a fogantatástól kezdődik, innentől ember az ember, és a meg nem született babák is megérdemlik, hogy tegyünk értük közösen: megemlékezzünk róluk, így adjunk számukra szeretetet.
Szöveg: Antal-Ferencz Ildikó
Az írás eredetileg a Képmás Magazin honlapján jelent meg 2026. november 20-án.
Kapcsolódó cikkek

„Hogyan nézünk majd a meg nem születettek szemébe, ha nem tettünk értük semmit?”
A Magyar Keresztény Misszió Alapítvány elnöke, Csávás Imre és felesége, dr. Klementisz Ildikó kórházi emléktáblákkal és temetői emlékművekkel szeretnék erősíteni

V. Párkapcsolati kultúra és demográfia
Párkapcsolati kultúra – gyermekek – demográfia A nemek közötti kapcsolati kultúra színvonala elementárisan hat az emberek életére és a jövő

Életkezdeti válsághelyzetben segítő szolgálatok találkozója – Életvédők fóruma
Időpont: 2026. november 24. (kedd), 10:00 – 14:00 óra között Helyszín: 1068 Budapest, Városligeti fasor 42. A találkozó Dr. Székely