január 13, 2026

„Leírhatatlan megélni, hogy miután odaadod az egyik vesédet, két új vese fejlődik ki és növekszik benned”

Somogyi Farkas Tamás és Somogyi-Adamis Noémi élete a 2021. októberi vesetranszplantációs műtéteik után visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Másfél éve egy kisfiúval – és két vesével – lett gazdagabb a család. Noémi tájékoztatási céllal elindította a „Férjem nélkül soha” blogot, együtt működtetik az Adj Életet Alapítványt, az élő vesedonáció és a fiatalon történő családalapítás népszerűsítése céljából.

A vesetranszplantációs műtét után négy évvel adja magát az első kérdés: hogy vagytok?

Tamás: Ha valakinek lemegy nullára az energiaszintje, majd kap egy teljesen új „elemet”, szárnyalni kezd. Ráadásul a szervezetem évtizedek alatt hozzászokott, hogy leáll a vesém, ezért nem is nagyon látszott, mennyire rosszul vagyok, azóta viszont nem állok meg. Noéminek azonban nem volt ideje hozzászokni az új helyzethez, az ő szervezetét sokkhatásként érte az egyik vese elvesztése.

Noémi: A rövid válasz: élünk. Néha fáradtan, de csodálatosan. Rengeteg hálával, mert egy új gyermek érkezése hihetetlenül gazdagítja a családot. A műtét előtt Tamás borzasztóan le volt lassulva: bárhová mentünk, leült és elaludt. A műtét után én jártam így, sokáig vizesedtem, könnyen kimerültem. Jó évvel később éreztem újra embernek magam.

Mindenki másképp éli meg, nálunk a vesémmel együtt az energiám egy része is átkerült Tamásba…

Nagyon sokat segített, amikor végre újra el tudtam kezdeni rendszeresen úszni és szaunázni. A várandósság harmadik trimesztere és a szülés utáni időszak újabb erős megterhelést jelentett a szervezetemnek. Viszont Tamásnak annyira jók voltak az eredményei a műtét után, és azóta is – azaz olyan tartományban van a vesefunkció értéke –, mintha két veséje lenne; és az enyém is abban maradt a műtét óta, csak a várandósság és a szülés környékén lengett ki kicsit.

Mit szóltak az orvosok? És ti hogyan éltétek meg az egészet?

Tamás: A Transzplantációs Klinikán több ezer beteg fordul meg, sok a pozitív történet. Nagy dolog, hogy házastársakként szinte tökéletes volt az egyezés, ami egyáltalán nem magától értetődő. Az sem, hogy azóta minden rendben van. Számukra sem mindennapi történet, hogy Noémi utána életet adott egy kisbabának – ezért a várandósság alatt és azóta még nagyobb figyelemmel és szeretettel kísérik őket. Amikor Fülöp a Klinikán jár, hatalmas örömmel és szeretettel fogadják. Legutóbb előhoztak neki egy kis versenyautót, ami azóta is a kedvence. A kezelőorvosunk tudomása szerint Noémi a második donor, aki veseadást követően szült. Viszont mivel rengeteg a munkájuk, sok idő nincs beszélgetni.

Noémi: Nagyon embert próbáló időszakot zártunk le akkor. Nemcsak nekünk volt nehéz, hanem a gyerekeknek, a szülőknek, a barátoknak is, mert ilyenkor mindenki együtt hordozza az aggódást. Választhattuk volna a dialízist és a hosszú várakozást, de fontos kimondani: egyik út sem könnyebb a másiknál. Mindkettő komoly küzdelmekkel jár, és egyik sem ad biztosítékot arra, hogy minden rendben lesz. Ilyenkor azt érdemes nézni, melyik út az, amin egy család jobban tudja támogatni és megtartani egymást. Azt szoktam mondani: nem az a csoda, hogy a vesém jó volt Tamásnak, hanem az, hogy képes voltam odaadni neki akkor, amikor szüksége volt rá. Ez nem elvárás, hanem kegyelem és ajándék.

Tamás: Sokan indulnak el házaspárként ezen az úton, de a genetikai egyezés hiánya miatt kevesen jutnak el a műtétig.

Mi ebből a szempontból nagyon szerencsések vagyunk. De épp ezért nem mindig könnyű erről beszélni, hiszen nem mindenkinek adatik meg.

Egy ilyen helyzetben nincs kötelező megoldás.

Mikor fogalmazódott meg bennetek a műtét után a gyermekvállalás?

Noémi: Mindketten nagycsaládból jövünk, heten‑heten vagyunk testvérek, mi is több gyermeket terveztünk. Adorján és Bendegúz hamar megszülettek, aztán hosszú csend következett. Már tudtuk, hogy Tamásnak egyszer szüksége lesz vesére, de akkor még jók voltak az értékei. Ezek után különösen megrendítő volt, hogy egyik pillanatról a másikra én kerültem élet és halál közé egy belső vérzés miatt, amibe majdnem belehaltam. Nagyon erősen megtapasztaltuk, hogy az életünk nem a mi kezünkben van. Az utolsó kérésem az volt: ha úgy alakul, nézzék meg, jó lenne‑e a vesém Tamás bátyjának, aki akkor már dialízisen volt.

Tamás: A műtét utáni első kérdése pedig ez volt: lehet-e még gyerekünk?

Noémi: Nőgyógyászati területen műtöttek, kivették az egyik petefészkemet, a másikhoz is hozzá kellett nyúlni, több mint egy liter vért szívtak le a hasüregből, így joggal vetődött fel ez a kérdés. Gondviselésszerű volt, hogy Dr. Bálint Balázs szülész-nőgyógyász volt az, aki elsőként válaszolt a kérdésemre: „Hogyne, akár egy szekérnyi gyerek is…” Sokáig kapaszkodtam ebbe. Úgy éreztem, nem vagyunk még teljes család a két gyerekkel. Mivel rengeteg gyerek van a családunkban és a környezetünkben, a fiúk is szerettek volna még testvért.

Ez az erősen optimista hozzáállás jellemző rá. De nem volt kockázatos?

Noémi: Hónapokig tartott a felépülés, ez idő alatt több orvos keze alá kerültem, és sokszor kaptam csúnya nézéseket: hogy jut eszembe, inkább örüljek, hogy életben vagyok. Próbáltam elengedni, de csak ott motoszkált a fejemben. Az évek gyorsan teltek, és közben Tamás értékei romlani kezdtek, a baba pedig csak nem érkezett. Bár a transzplantációt követően senki nem számított rá, de sosem hangzott el, hogy kockázatos lenne gyermeket vállalni. Nem éreztem magam veszélyben, mindenki végig nagyon figyelt rám.

Tamás: Senki sem állította, hogy felelőtlenség lenne. De talán Balázs volt a legjobban megdöbbenve, amikor várandósan felkerestük. (nevet)

Noémi: Hamar veszélyeztetett várandós lettem, de hál’ Istennek nem kellett befeküdni a kórházba. Amikor magas lett a vérnyomásom, a kanapéról felállva kibicsaklott a bokám, így akarva-akaratlanul több pihenésre kényszerültem. Fülöp egy csoda, de azt megélni, hogy miután odaadod egyik vesédet, két új vese fejlődik ki és növekszik benned, leírhatatlan… Sokszor ébredtem ezzel a gondolattal, és ma is sokszor eszembe jut, mekkora ajándék ezt megélni.

Az örökbefogadás nem is jött szóba?

Noémi: Több mint tíz évet vártunk Fülöpre, Tamás többször is emlegette, de én úgy éreztem, a két vér szerinti gyermek mellett nem biztos, ugyanúgy tudnám szeretni. Adorján viszont kijelentette: jöhet bárki, de csak fiú, mert egy idegen lánnyal, akit akár feleségül vehetne, egy házban élni számára erkölcstelen. Érdekes meglátás volt, nem is gondoltunk erre. Közben teltek az évek, így végül azt kértem, keressünk egy családot, ahol van vér szerinti és örökbefogadott gyermek is. Sorsszerűen karnyújtásnyira találtunk. Az anya megerősítette a félelmeimet, utána mégis abban maradtunk: ha szeptember végéig nem leszek várandós, elindítjuk az örökbefogadást. Október másodikán orvosi papírunk lett Fülöpről. A tesóknak még aznap este elmondtuk, odáig voltak.

Azóta azon viccelődünk: anyósom végignézte odaföntről, mennyit kínlódunk, majd odaállt a Jóisten elé: „Most már azonnal küldj oda egy gyereket”. Ilyen habitusú volt.

Tamás milyen habitusú? Az a benyomásom, nem az új vese óta ilyen…

Tamás: Igen, előtte is pörgős voltam. Hetedik gyerekként nem fogtak olyan szigorúan a szüleim. Apukám közel 55 éves volt, amikor születtem; előfordult, hogy nagypapámnak nézték. Az óvodában hangyás fenekűnek hívtak. A műtét előtt kicsit lelassultam, aztán új erőre kaptam, azóta is aktívan élem a napjaimat.

Noémi: Rendszeresen sportol, 2025-ben a Szervátültetettek Világjátékán két érmet is szerzett. Sosem bír egyhelyben ülni, mindig az új kihívásokat keresi.

Röviden meséljetek arról, mivel foglalkoztatok korábban.

Tamás: Több egyetemre is jártam, végül közigazgatást végeztem, majd egy digitális városfejlesztési szakirányt is. Sok évig egy német gépjárműipari cégnél dolgoztam területi képviselőként, aztán kisebbik bátyámmal lakásokat újítottunk fel. Közben önkormányzati képviselő, majd főállású alpolgármester lettem Pátyon. Nagyon szerettem a munkám, de a műtétet követően nyugalmasabbnak tűnt visszatérni az értékesítéshez.

Noémi: Grafikus vagyok, esküvői meghívókat, képeslapokat készítettem évekig. Amikor Bendegúzt vártuk, a nálunk dolgozó munkatárs külföldre költözött, így elég nehéz helyzetbe kerültünk. Még kéthetes sem volt a baba, amikor már interjúztattam. Minden forgatókönyvet végiggondoltunk; még azt is, hogy bezárunk. Viszont 68 aktív megrendelésünk volt, nem hagyhatjuk cserben az esküvőkre készülőket. Végül Tamás elment GYED-re.

Tamás: Akkoriban Magyarország egyik legnagyobb esküvői meghívót gyártó cége voltunk, évi több mint 500 megrendeléssel. Kézzel készítünk mindent.

Noémi: A meghívók készítése során több ezer párral találkoztam, és mindig furcsa volt látni, hogy nálam sokszor tíz-húsz évvel idősebbek jöttek, sokan bőven 40 év felett mentek férjhez, így már sokaknak gyermekük sem lehetett.

Tamás: Innen is jött a gondolat: elmondani, hogy ez így nem jó, ebből baj lehet.

Az Adj életet ötlete tehát nem mostani; alapvetően a fiatalon elköteleződésre és gyermekvállalásra szerettük volna felhívni a figyelmet. Nem biztos, hogy mindenkinek ez a jó, de szerettük volna megmutatni: ez is egy járható út.

Aztán elsodort az élet, a két gyerek és a munka mellett akkor ez nem fért bele.

A vesetranszplantáció és Fülöp születése után hogyan lett mégis időtök rá?

Noémi: A veseműtét októberben történt, decemberben már be volt jegyezve az Adj Életet Alapítvány. 2012-ben már levédtük az adjeletet.hu-t, de néhány év után elengedtük, és közben valaki más levédte. A Gondviselés megint segített: egyszer megjelent a listában – folyamatosan figyeltem –, hogy felszabadult. Amint újra le lehetett védeni, ültem a gépnél éjfélig, nehogy más lefoglalja.

Tamás: Kicsit visszamennék időben. A műtét előtt rengeteg vizsgálaton kellett keresztülmennünk; egyre többen hívogattak, mi van velünk, ezért létrehoztunk egy levelezőlistát, ahol tájékoztattunk minden érdeklődőt. Később Noémi létrehozta a Férjem nélkül soha blogot, ahol egyre többen megtaláltak minket.

Noémi: Mi is nehezen találtunk valakit, akivel beszélni tudtunk. Minden egyes információért meg kellett küzdenünk; az sem volt magától értetődő, házaspár adhat-e egymásnak vesét. Sok idő eltelt nálunk is, mire felismertem: ez is egy megoldás lehet. De amikor megemlítettem, Tamás sokáig hárított. Akkor jöttem rá, keresnem kell példákat. Egy házaspár révén, akik jó pár éve átmentek ezen, láthattuk: van élet a házaspárok közötti transzplantáció után is. Még sincs benne a köztudatban, ezen szerettünk volna változtatni, ezért léptünk a nyilvánosság elé. Csak annyit akartam: másnak is eszébe jusson, alkalmas lehet erre. Senki nem kéri meg a rokonát, adja oda a veséjét, de ha a szerettünk bajban van, és hallunk ilyen lehetőségről, elgondolkozhatunk rajta.

Tamás: Ezért sem hagytuk abba a blogot, miután az alapítványt elindítottuk, mert azt láttuk: oda hamarabb fordulnak; személyesebb, mint egy szervezet.

Noémi: A blogot sokan olvassák, még mindig meglepődöm rajta, mennyi emberhez eljut egy-egy posztom. Elkezdtek érkezni megkeresések: tegyünk tanúságot – nemcsak a műtétről, hanem az odavezető házastársi szeretetről… A társadalom figyelmét felhívni ezekre a fiatalokon keresztül látjuk leginkább értelmét, ezért többször vállaltunk tanúságtételt gimis vagy egyetemista közösségek számára.

Tamás: Az élő donáció arányán lehetne még itthon javítani, ezért is kell sokat beszélni róla. Ahogy egyre több helyre eljutottunk, egyre többször hívtak a médiába is, és közben az alapítvány is egyre nagyobb szerepet kapott.

Mi valósult meg azóta?

Tamás: Két pillérre építve segítjük éspreferáljuk az életadást: a születést– adj életet mint szülő, és az újjászületést – adj életet mint donor. Mindkettő közel áll hozzánk. Dr. Bálint Balázs kuratóriumi tagunk segítségével az oktatásban is részt veszünk: van szülésszimulátor babánk farfekvéses szülés oktatására. Elindítottuk a Vándorbölcső programot, a Családok Éjszakáját, létrehoztunk egy stúdiót, dolgozunk a donorkártyán. Következő tervünk az olvasás népszerűsítése.

Noémi: A Vándorbölcső egy erdélyi fafaragó gyönyörű munkája, az alapítvány logójával és népi motívumokkal. Eddig mi kerestünk babákat, de hamarosan lesz egy oldal, ahol bárki jelentkezhet. A Családok Éjszakájából első körben öt alkalmat terveztünk.

Az élet folyamatát vesszük végig; az első témája a párkapcsolat és házasság, a második a gyermekáldás és családdá válás volt, mindkettő telt házzal ment októberben és novemberben.

A következőt „Gyermekre vágyva és várva” címmel rendezzük meg januárban, aztán jön a „Próbatétel a családban”, végül „A család öröksége – szerepeink generációkon át”. Bővebb információ az alapítvány oldalán található.

Tamás: Eredetileg többnapos lelkigyakorlatot terveztünk friss házasoknak, de így sokkal több embert elérünk. Tervezünk folytatást. Szeretnénk, ha majd országossá válna, mint például a Múzeumok Éjszakája. A másik ötlet: Házasság Hete-szerűen egy hétig a családokról beszélgetni, amihez más városok is csatlakozhatnának. Elkezdtük építeni YouTube-csatornánkat is, a stúdió pedig segít a minőségi tartalomgyártásban. A társadalmi edukációt folytatjuk a gyerekek fogékonyságára alapozva. Hatalmas dolog, ha egy kamasz otthon is megemlít minket! Jelzi, hogy elértük a figyelmét, és rajta keresztül a szülőket is.

Vannak más terveitek is?

Noémi: Adorján rengeteget olvas – nincs tévénk, és sokáig más okoseszközük sem volt. 11–12 évesen indította el az Úgyis le-books! YouTube-csatornát – olvass könyvet, mert a kütyüvel úgyis lebuksz! A Móra Kiadó felfigyelt rá, könyveket küldtek neki, és meghívták a rendezvényeikre, készített már nekik új könyv megjelenésekorszerzői interjút is. A Kossuth Rádió Válaszutak műsora révén is komoly tapasztalattal rendelkezik már.

Tamás: Nagyfiunk örömmel részt vesz a programjainkban, és a hamarosan induló, fiataloknak szóló író-olvasó találkozók kulcsembere lesz. Továbbá a Transzplantációs Klinikán az ambulancia vezetője, Dr. Török Szilárd rengeteg újító ötletet valósított meg – a Mórával épp most bővítjük az általa létrehozott könyves sarkot. Sok ötletünk van; meglátjuk, melyeket tudjuk majd megvalósítani.

Szöveg: Antal-Ferencz Ildikó

Az írás eredetileg a Képmás Magazin honlapján jelent meg 2026. január 10-én.

Bejegyzés megosztása: